2011. szeptember 25., vasárnap

Olvasmányok….

Kicsit el vagyok maradva a könyves beszámolóval…még a montenegrói út alatt olvastam ki Jodi Picoult újabb könyvét a Szívtől szívig címűt. Az írónő hozta a formáját, izgalmas, cselekményes olvasmány, ha egy mondatba kellene összefoglalnom, akkor ez lenne: Életben tarhatod a lányod, de csak úgy ha befogadja annak az embernek a szívét, akit a világon a legjobban gyűlölsz.

A következő könyv egy kicsit a múltba repített vissza, amikor még élt a kutyánk, Manda. Konrad Lorenz: Az ember és a kutya c. műve szórakoztató olvasmány, személyes élményeken keresztül mutatja be a gazda és a kutya közötti viszonyt, rengeteg érdekes megfigyeléssel, tudományos tapasztalattal szolgál. 

Betty Mahmudi Lányom nélkül soha című könyve megrázó történet egy amerikában élő iráni férfi családjáról, akik két hétre indultak az iráni rokonok meglátogatására, de vissza már nem tértek. Anya és lánya egy idegen ország fogjai lettek, megtapasztalták, hogy abban az országban a nőket akarattalan tárgynak tekintik. Végül Betty találkozik egy jóakaróval, aki segít neki a szökésben…

CM 2011.09.22

Mi is ott voltunk és nagyon tetszett a Budapesti Fesztiválzenekar koncertje! Különleges hangulatot varázsoltak a Hősök terére! Még sok ilyet!

2011. szeptember 14., szerda

III. Pilisi tekerő

Azt hiszem joggal nevezhetjük a Pilisi Tekerőt az év egyik legjobb teljesítménytúrájának. A gyönyörű táj mellett az ellenőrzőpontokon teljesítendő feladatok is fokozták a túra élményét. Négy táv közül lehetett választani, mi természetesen az extrém kalandos, 70 km-es távot választottuk. Csapatot is alkottunk, 5-en indultunk a szokásos társaságból (Kutyaütők néven, ami már nem újkeletű, jópár éve annak, hogy Zsuzskáék először használták ezt a nevet).


Kutyaütők

A túra Szentendréről a Czóbel parkból indult. Meglepően sokan gyűltek össze, valószínűleg köszönhető volt ez annak, hogy voltak rövidebb (családi) távok, valamint a parkban egész napos programokkal készültek. A rajt előtt közös (igazán vicces) bemelegítő torna volt, majd a távokat kis különbséggel rajtoltatták. Kicsit furcsáltuk, hogy a szöveges itiner mellé nem kaptunk térképet, de később kiderült, hogy a nagyon alapos jelölésnek köszönhetően lehetetlen lett volna eltévedni, egyszer sem kellett az itinert elővenni. Az első ellenőrző pont a Vizes 8 sportpályán volt, ahol kerékpáros ügyességi pályán kellett végigtekerni. Onnan az Omszki tó sétányához mentünk, ahol a 2. EP-n is kerékpáros ügyességi feladat volt (itt a fiúk az ügyességi játékok közé már bevették az egy-egy pohár sör elfogyasztását is :-) ). A 3. állomás a pomázi Művelődési ház előtt volt, ahol floorballozni lehetett, Zoli jóvoltából még plusz ponthoz is jutott a csapat. Eddig a terep nem volt rázós, nagyrészt aszfalton vitt az utunk. Majd elérkeztünk egy jó kis 20%-os (!) emelkedőhöz….semmi gond, felkűzdöttük magunkat :-) A túrakiírásból hiányzott, hogy a 70 km-en mennyi szintet kell megtenni, így nem igazán tudtuk, mire számathatunk…pontosabban, mi arra számítottunk, hogy 70 km kellemes tekerés és light-os feladatok…. tévedtünk.


20% és onnan az utca aljából kellett jönni

Ahogy feljöttünk az emelkedőn, már kis is jutottunk Pomázról, köves terep út következett Csobánkáig. A szervezők úgy tervezték meg az útvonalat, hogy pár tolós rész is belekerült. A 4. EP-n, a csobánkai sportpályán kipróbálhattuk a fordítottkormányos kempinget, valamint Gépész még a kapura is célbadobott. Majd újra aszfaltos és terepes tekerés után a következő állomáson a íjászattal ismerkedhettünk meg. Innen már az igazi Pilisben tekerhettünk, elhagyva a Pap rétet, sok-sok izzasztó emelkedő és egy kellemes lejtő után megérkeztünk Tahitótfaluba, majd onnan az utolsó (egyben legizgalmasabb) ellenőrzőpontra, a Bodor Majorba. Itt rögtön egy halom feladatot kellett megcsinálni: bekötött szemmel koszorút kardélre hányni, patkóval célbadobni, célbalőni (előtte kúszni-mászni a porban, úgyhogy ezt a feladatot átengedtük a fiúknak:-) ), majd következett a sífutás csapatban. Ez volt a legviccesebb. Két kb 10 cm széles lécen elhelyeztek 4-4 pántot, amibe a csapattagok a lábukat helyezték. A “sílécekkel” kellett megtenni egy rövid távot, megkerülni a bólyát és vissza. A játékot az tette még izgalmasabbá, hogy egy másik csapattal versenyeztünk.


voltak vicces pillanatok :-)

És ezek után a csúcs az volt, hogy a Kalandparkot is kipróbálhattuk, régi álmom teljesült ezzel (bár az nem volt az álomban, hogy előtte 60 km-t és 900 m szintet fogok tekerni). Kaptunk bukósisakot és beülőt, aztán indult a mandula! :-)


 

Nagyon tetszett, szívesen ellátogatok máskor is ilyen Kalandparkba! Miután sikeresen teljesítette a csapat a pályát (Szabi feláldozta magát és fotózott minket), továbbindultunk  a cél felé. A szintet és a táv nagyját már megtettük, egy kellemes 10 km várt még ránk a dunaparton. Összességében nagyon jó kis túra volt, ha tehetjük, jövőre újra megyünk!
 
  1. Tündérke
    on
    Tényleg szuper lehetett :-)
    Az az emelkedő, le a kalappal…
  2. eva
    on
    “Komoly” próbák :) ))

2011. szeptember 10., szombat

Fekete hegy országa (Crna Gora)

“Montenegró a magyar túrista tudatában egy alvó Csipkerózsika. Ebben a kis balkáni országban a kultúrák, a nyelvek és a színes természeti látnivalók sokasága alakítja ki a tájak és a lakosság változatos képét.” – olvashatjuk az útikönyvben és hogy ez az állítás mennyire igaz, mi is megtapasztaltuk. De kezdem az elején… augusztus 19.-én, pénteken indultunk a Keleti pályaudvarról (13 órakor) vonattal. A hálókocsit egy kedves magyar vasutas családdal osztottuk meg. A hivatalos 19 órás vonatút – a főleg szerbiában összeszedett állásidők miatt – közel 23 órásra duzzadt, de a körülményekhez képest kellemesen telt. Szombat hajnaltól már gyönyörű tájon, nagy hegyek, tiszta vízű patakok között, számtalan alagúton keresztül suhantunk.



Szerbiában ért minket az első meglepetés, miszerint párom személyi igazolványa 3 nap múlva lejár (!). Sajnos ezt az utazás előtt elmulasztottuk ellenőrizni :-( Nagy szerencsénk volt, hogy a határőr átengedett minket, hiszen vissza is fordíthatott volna. Viszont így egy kicsit a nyaralás programján kellett változtatnunk és beütemezni egy fővárosi látogatást a Magyar Nagykövetségen. Szombat dél körül értünk Barba, a tengerparti városba. Mivel a MÁV nemzetközi jegypénztárban csak az odafelé útra tudtam megvenni a jegyet, így az első dolog, amit terveztünk, hogy megváltjuk visszafele útra a menetjegyet. Itt ért minket a második meglepetés, miszerint csak aznap, a vonat indulása előtt lehet megvenni a jegyet, mert akkor látják, hogy mennyi szabad hely van (a számítástechnika világában!). Kicsit csökkentette az esélyeinket, hogy mi visszafelé nem Barban, hanem később a hegyekben, Mojkovacban fogunk felszállni, de úgy voltunk vele, valahogy csak hazajutunk. Nem szerettük volna elrontani felesleges idegeskedéssel a nyaralást, inkább elindultunk, hogy megtaláljuk az előre lefoglalt szállásunkat. Lepakoltuk a hátizsákokat, felfrissítettük magunkat, majd elindultunk, hogy felfedezzük Bar városát. Egy tipikus tengerparti település, sok-sok nemrég épült szállodával, köves parttal, bérelhető napernyőkkel, kánikulával….ebből is látszik, hogy nem vagyunk pancsolós, a napon aszalódó túristák, de úgy gondoltunk 2 napot ezen a környéken is eltöltünk, lássuk az ország ezen arcát is. Természetesen az esti naplemente sem maradhatott ki. :-)


Másnapra két program közül választhattunk, vagy a tengeren teszünk egy kis hajókirándulást, érintve két nagyszerű strandot is, vagy megnézzük a Shkodrai tavat, mely az utolsó édesvízi mocsarak egyike, a Balkán legnagyobb tava. Kitalálhatjátok, melyik nyert :-) persze, hogy az utóbbi :-) Barból vonattal közelítettük meg a tavat, Virpazarban kellett leszállni. Egy kis halászfalú méretű falucskát kell elképzelni a tó partján, mely nagyrészt a turizmusra épít. Mi egy kisebb halászhajót választottunk, a Miliza-t, amely csak 7 túristát vitt ki a tóra és a kapitányon kívül két kislány kalauzolt minket (szokatlanul jó angoltudással). Így kezdődött a közel két órás program, mely során sajnos nem láttunk pelikánokat, de megbizonyosodhattunk a gazdag vízimadár-világról (több, mint 270 madárfaj fészkel itt), élvezhettük a látványt, a tiszta levegőt és még fürödhettünk is a kristálytiszta vízben.




Bal oldalt látszik a kis csatorna, amin keresztül a hajónk megközelítette a tavat


A hajókirándulás után még elfogyasztottunk egy bőséges ebédet Virpazarban, majd visszavonatoztunk Barba. Volt még időnk sétálni egyet a tengerparton, naplementét nézni, megmártózni a tengerben is (bár nekem a sós víz annyira nem jön be, főleg a simogatóan selymes Shkodrai tó vize után). Este összepakoltunk mindent, hogy hétfő reggel elérjük a fővárosba, Podgoricába menő korai vonatot. A Magyar Nagykövetségen nagyon készségesek voltak, mindössze egy igazolványképet kellett csináltatni és bő fél órán belül a kezünkben tarthattük az új útlevelet, taxit is hívtak, így pont elértük a 10 órás vonatot, amely a hegyekbe vitt minket. Végre a hegyek! Itt egy kicsit elviselhetőbb is volt a tengerparti 35-38 fokos hőség. Podgoricából Mojkovacig utaztunk, ahonnan tömegközlekedés nem lévén, taxival vitettük magunkat Zabljakba. Igaz a két település 78 km távolságra van egymástól, de ennek ellenére a taxival való közlekedés megszokott, sok túrista választja ezt a megoldást (a taxisofőrök örömére :-) ). Slobo, a sofőrünk (aki valószínű Walter Matthau ikertestvére) természetesen csak szerbül beszélt, de azon folyamatosan (kivéve, mikor cigizett – igen, a kocsiban is!), több-kevesebb sikerrel meg is értettük egymást. “Előre gyakoroljuk a gesztikulációk széles skáláját; nehezen megszerzett nyelvtudásunkat pedig nyugodtan otthon hagyhatjuk!” – egy újabb idézet az útikönyvből, amit olvasva először mosolyog az ember, utána már nem nagyon, mikor kiderül mennyire igaz :-) Zabljak a Durmitor Nemzeti Parkban található, mely az “Európa könnye” néven is emlegetett Tara folyó 1300 m mély kanyonja miatt tett szert világhírre. Útban a szállás felé Slobo is megállt a Durdevica Tara hídnál, hogy pár képet készítsünk. Persze mi már tudtuk, hogy hamarosan visszatérünk a folyóhoz és majd közelebbről is láthatjuk.



Tara
Zabljak mellett Razvrsje-ben Miso kempingjében foglaltunk apartmant, mert 5 éve Szabi már járt itt és tetszett neki a hely. Mindenkinek csak ajánlani tudom, tiszta, szép, kényelmes szobákat lehet bérelni teljesen korrekt áron (10 EUR/fő). Miután lecuccoltunk lesétáltunk a városba, hogy feltöltsük a hűtőt 3 napi élelemmel. Az első hegyekben töltött napukra egy könnyű, bemelegítő kirándulást terveztünk. Elsétáltunk a Felete tóig (Crno jezero), majd onnan egy körutat téve még két másik kisebb tavat (Barno jezero, Zminje jezero) is megnéztünk. A tavat sziklás hegycsúcsok övezik, a kánikulához képest elég hideg a vize, de Szabi ennek ellenére megmártózott benne.

 


Fekete tó (Crno jezero)
A Fekete tó partjáról már látszott a másnapi célpontunk, a három hegycsúcs közül a jobb oldalin az egyik csúcs. Innen igencsak messzinek látszik, Montenegró legmagasabb hegycsúcsa, a 2523 m magas Bobotov Kuk. Ez a Rysi és a Kriván után a legmagasabb pont, ahova felmásztunk.

Mivel tudtuk, hogy egésznapos túra előtt állunk, ezért már 6 órakor elindultunk a szállásról (1544 m). Utunk újra a Fekete tó (1434 m) partján vezetett. Gyönyörű tiszta idő volt, örültünk, hogy még a nagy meleg előtt az út egy részét megtehetjük. Úgy számoltuk, hogy a csúcsot 6 óra mászás után, dél körül fogjuk elérni. A táj elég változatos, az elején puha aljú fenyőérdőkben vitt az út, majd ahogy csökkent a fák magassága, úgy nőtt az aljzat kövessége.



 

A magyar hegyekhez és a Tátrához szokott túristának furcsa lehet a túristautak jelölése, nincsen lépten nyomon kitáblázva, külön színekkel jelölve az út. Általában csak egy piros kör, fehér belsővel jelöli, hogy jó helyen járunk.


jó az irány
Ez az utunk abban is különbözött a többitől, hogy itt nem csak egy szintet kellett legyőzni, hanem folyamatosan mentünk fel és le, másztunk fel és le kissebb hegyekről, ami jócskán megdobta a végén a szintet. Gyönyörű sziklás helyken mentünk, egyszercsak egy nagy fennsíkra érkeztünk, ahol lovak legeltek, majd később a gazdájuk birkanyáját is megpillanthattuk. Mesebeli a táj. Kevés túrázóval találkozunk, mivel a többiek általában a Sedlo nyereg felöl közelítik meg a Bobotov Kuk-ot (ugyanis onnan kb 2/3 ennyi idő alatt fel lehet jutni). 

 


Túránkat folytatva a Meded csipkés vonulata mellett haladtunk el, melyet ha legközelebb jövünk, mindenképpen meg kell hódítani.

 


Meded
Közel 4 órás gyaloglás után megpillanthattuk végre célunkat, a Bobotov Kuk-ot, csalóka a kép, innen még 2 órás mászás következett.


Bobotov Kuk

visszafelé tekintve, ahonnan jöttünk

útban a csúcs felé

együtt a csúcson!
5:31 perces mászás és 1255 m szint megtétele után elértük Montenegró legmagasabb csúcsát, a Bobotov Kuk-ot. Páratlan élmény teljesíteni egy ilyen kihívást! A csúcson egy szegedi csapattal találkoztunk, fotózkodtunk, bejegyzést hagytunk a csúcskönyvben, gondoskodtunk az energiabevitelről, majd fél óra után elkezdtük az ereszkedést. A visszautat úgy terveztük, hogy meglátogatunk még egy jégbarlangot is és egy kört téve jutunk majd vissza a szállásra. Így egy kis ereszkedés után megint kb. 300 m-es szint legyőzése után jutottunk el a Ledena pecina jégbarlangba. A barlangba a hóban jól kialakított lépcsőn jutottunk le, azonban vigyázni kellett, mert a hó és a jég is nagyon csúszott. A barlang nem túl hosszú, nem túl mély és viszonylag széles a szája, így a fényviszonyok jók voltak, nem kellett lámpát használni. Érdekes, hogy ilyen kialakítás mellett milyen jól megmaradt a jég.


Ledena pecina
A barlangtól már nagyrészt ereszkedés következett. A nagy meleg miatt a hegyi patakok, vízvételi lehetőségek nagyrészt ki voltak száradva, így az út végére már kifogytunk a vízből. A Fekete tónál levő kis patakból oltottuk szomjunkat. Összegezve felejthetetlen nap állt mögöttünk, egy vad tájat ismerhettünk meg és megint tágíthattuk egy picit a korlátainkat. Összesen a 12 óra menetidő alatt 1667 m szintet teljesítettünk.

Másnapra egy kicsit pihenősebb programunk volt, raftingra készültünk a Tara folyón. A kempingbe jöttek értünk (és még két francia lányért), kisbusszal gyűjtötték össze az embereket a különféle helyekről. A Durdevica Tara melletti rafting központba szállítottak minket, ahol átültünk egy Transporterbe, tetején szállítva a gumicsónakokat. Rövid utazás után Spalvisténél elértük a közúthoz  legközelebb eső partot, beöltöztünk mellényeinkbe, felvettük sisakjainkat és már vízen is voltunk. A nagy meleg miatt a Tara vízszintje/vízsebessége jóval az átlag alatt volt, de így is szép sebességgel haladtunk át a zúgókon. Volt lehetőségünk a fotózásra is, de csak a nyugodtabb részeken.



 

Durdevica Tara alúlról

kristálytiszta és jéghideg víz
A raftingos mókának Orasacnál szakadt vége, ahol újra kiemeltük a csónakokat, beültünk a kisbuszba és már vittek is vissza minket a központba, ahol fenséges hal és bárány étkek vártak ránk. A bőséges és finom ebéd után mindenkit visszavitt a kisbusz a szállásra.

Elérkezett az utolsó napunk is Montenegróban, amit még a lehetőségekhez képest kihasználtunk. Slobóval (az ideúton megismert sofőrünkkel) indultunk vissza Mojkovac irányába, de még nem a vonatállomáshoz. Megbeszéltük vele, hogy a Mojkovactól pár km-re fekvő Biográdi Hegység Nemzeti Parkba is elvisz minket és két óra szabadprogram után kivisz minket az állomásra. Ez abból a szempontból is praktikus megoldás volt, hogy a nehéz túrazsákjaink a kocsijában maradhattak, míg mi körbesétáltuk a tavat (Biográdi tó). A nemzeti park arról híres, hogy Európa utolsó őserdőjét fedezheti fel az ember. Igaz mi csak a tavat jártuk körbe, de a tájból így is kaptunk kóstolót. A nagy szárazság ellenére is voltak csörgedező patakok, sűrű növényzet, hatalmas lapulevelek. Kár lett volna kihagyni!




 

A hazaút viszontagságairól csak röviden írnék….este 10 órakor indult volna a vonatunk Mojkovacból, de egy erdőtűz miatt 2,5 órát késett. Fekvőkocsiba helyjegyünk nem volt, így biztosra vettük, hogy nem lesz túl kényelmes a hazaút, de arra álmomban sem gondoltam, hogy még ülőhely sem lesz a vonaton! Így 11 órán keresztül a folyosón a túrazsákon ülve próbáltunk aludni. Ez volt a legrosszabb része az egész útnak. Majd Novi Sad állomáson végre le tudtunk ülni. Szabadkán átszálltunk a magyar, tiszta, légkonidis vonatra, kész megváltás volt. Szóval a visszautat leszámítva nagyon jól éreztük magunkat, egy egyedülálló természeti kincsekkel büszkélkedhető országot ismertem meg Montenegróban. Nem mondom, hogy jövőre, de egyszer még valamikor biztos visszatérünk! 
 
  1. Tündérke
    on
    Csodaszép tájakon jártatok. eseménydús volt a nyaralás :-)

  • eva
    on
    Klassz összefoglalás erről a tartalmas és szép utazásról. Gratulálok a csúcsok ( és a viszontagságok) lekűzdőinek!

    1. 2011. szeptember 2., péntek

      Idézet

      Visszaértünk a nyaralásból, elkézdődtek a munkás hétköznapok. Hamarosan jövök a beszámolókkal (nyaralás + 2 újabb könyvélmény), de addig is egy idézet, amit Zsuzsa blogjában találtam és nagyon megtetszett:
      „Akik alkotnak valamit, azok boldogok; akik csak fogyasztanak, de semmit sem teremtenek, azok unatkoznak.” William Ralph Inge

      És ehhez még hozzátartozik, hogy egy szerdai mini RR tali után buzog bennem a tettvágy, hogy újra kreatívkodjak a nyári szünet után :-)
      eva
      on
      RAJTA!!!
      Engem is boldoggá tesz az alkotás :)