”Felhúzott ravasszal ott állok a testes fatörzs mögött, s hallom, hogy a kopók nyiffegő hangja felém közeledik. Elöttem az őserdő egy kidőlt fenyő-óriása fekszik a hóban. Éppen a puskacső irányában. Még nem látom a kutyákat, de a hang már olyan közel van, hogy gyermekkoromból hozott minden vadászösztönömet felkavarja. De most – a kutyák előtt jó kődobásnyira – pirosbarna folt fehér alapon – megjelenik az űzött vad: az őz. Küzd a hóval – de a kuyták is el-elmerülnek benne-, s itt-ott nem is futva, hanem ki-kiugorva közeledik a holt fenyő felé. Már ott van, de megtorpan az akadály láttán. Néhány lépést tesz a fekvő törzs mellett a facsúcs irányába és vissza, a könnyebb átugrás helyét keresi. Meglassul. A kopók kilógó hosszú nyelvvel, veszedelmesen közelednek. Az őz nem tétovázhat tovább, átugrik – s abban a pillanatban dörren a puskám. Mintha visszaszerezte volna futó lendületét, a fenyőn túl menekül már. Most eltűnik egy dombos emelkedés mögött. Elhibáztam? Utánasietek. Az emelkedés havában vér, sok vér. A lejtőn hosszú, mély horzsolás a hóban: a zuhant őz testének nyoma, ahogy a dombról lecsúszott, s egy fatörzsnél megállt. Őzbak.Vadászszemnek gyönyörű példány. Fölébe hajolok: még piheg. Jaj, csak ne nézne rám. De rámnéz. A kutyák ott teremnek, s dühösen tépni kezdik a szőrét. Elverem onnan a puskámmal. Még néz, de már nem sokáig. Megüvegesedik a szeme. Később kiderült, hogy a szívét érte a sörét.
Vadászöröm? Gyilkos – gondolom magamban, s nem érzek semmi büszkeséget, mikor a lövésre odasiető társaim az elejtett vadat és a lövést szakértelemmel dícsérgetik. A szemét látom az őznek, azt a látó szemét, ahogy kialvó élete utolsó pillanataiban reám nézett.
Több mint ötven éve múlt annak, hogy egyetlen őzemet meglőttem…. Most sűrűn hull a hó. Ha a szememet behunyom, nagyobb havat látok, s őzek kelnek fel előttem a galbinai hóban. Felkelnek és eltünnek a ködben s a fehérségben. De azt a két szemet sohasem tudtam elfejeteni.”
Áprily Lajos:Fecskék, őzek, farkasok (részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése